Edward elmenet. Itthagytott.Már három hónapja. Olyan érzésem volt, hogy fölösleges élnem Edward nélkül. Kitaláltam volna valami megoldást a halálomra, ha nem derül ki, hogy Edward gyermekét hordom a szívem alatt. Valamilyen szinten depressziós is voltam és boldog is.
Boldog voltam azért, mert nekem megadatott az a csodálatos dolog, hogy babát várok, ráadásul Edwardtól, életem szerelmétől. Depressziós, mert életem szerelme nincs itt. És nem örül velem.
Elment. Elment örökre.
Bár akkor még nem tudtam se én, se ő, hogy terhes vagyok. De ő azt mondta, hogy már nem szeret. Én pedig még mindig szeretem őt. Egyedül maradtam a világban. Itt élek Cullenék házába. Egyedül. Teljesen egyedül egy ekkora házban. Úgy gondoltam, ha kimegyek a rétünkre kicsit visszatér Edward. Előbb lementem a konyhába enni. Habár nem nagyon bírtam gyorsan mozogni, mégis siettem, ahogy tudtam. Gyorsan bekaptam egy müzli szeletet és kiléptem az ajtón.
Elindultam az erdő belsejébe. Kicsit olyan érzésem volt, mintha követnének, de nem foglalkoztam vele, mert tudtam, hogy Cullenék nincsenek itt.
Másra pedig nem gondoltam. Egyre jobban haladtam az erdő mélyébe, mígnem elértem a rétünket. Most is olyan volt, mint eddig. Szabályos kör alakú. Mintha centiméterre pontosan vennék körbe a fák.
Most is gyönyörűen virágzottak a növények. Sírhatnékom támadt. Észre se vettem, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. Végül már áradtak, mint az eső egy átlagos Forksi napon. Lefeküdtem a fűbe. Körülbelül három órát feküdhettem ott, így amikor felültem meglepődtem, hisz egy aranybarna szempárral találtam szembe magam...
