2.fejezet

Ismeretlen barát


Aztán eszembe jutott, hogy van két pici babám, akiket látni szeretnék.
Lementem a lépcsőn, és egy idegen vámpír fogta a kisfiamat...


Megijedtem. Nemcsoda, hisz egy ismeretlen karjaiban tartotta az én kicsi Edwardomat.
Gondolkodás nélkül rohantam le a lépcsőn. Fura volt, hogy nem vagyok ügyetlen, és nem esek el.Huh és ez a gyorsaság...De most sietnem kell. Leértem a lépcső aljához.


-Oh Szia Bella!-köszöntött Vic.


-Áh szóval te vagy Bella.-mosolygott rám az ismeretlen nő.-Én Nikki vagyok. Vic barátnője.


-Jaj igen öhm...Sziazstok.-az az igazság, hogy nagyon elszégyelltem magam, amiért azt hittem Vicről, hogy egy idegent enged a közelünkbe.


-És hogy is hívják a gyerekeket?-kérdezte Nikki.


-Edward és Reneesme Swan.


-Értem.Nem szeretnék udvariatlan lenni, de meg kell, hogy kérdezzem nem kapar a torkod?


-De egy kicsit.


-Akkor menjünk el vadászni.Nikki pedig addig itt marad a gyerekekkel.


Ahhoz képest, hogy először vadásztam jól éreztem magam. Úgy éreztem végre van valami, amit én is jól tudok.Elkaptam két hegyi oroszlánt. Fenomenális érzés volt, ahogy az édes nedű végigfolyt a torkomon.
A vadászat után gyorsan visszaszaladtam Vichez.


-Neked nem kellene vadászni?-kérdeztem tőle.


-Nem. Tegnap voltam. De szeretnénk veled egy fontos dologról beszélni. De majd csak akkor, ha visszamentünk a házba.

-Jó.



***A házban***


Mire visszaértünk a gyerekek már aludtak. Nyilván nagyon ért a gyerekekhez Nikki.


-Na Bella. Beszélgettünk Viccel. És arra jutottunk, hogy ha az neked és a gyerekeknek is megfelel eljöhetnétek hozzánk lakni. Ugyanis van egy férjem. Davidnek hívják. És arra gondoltunk, hogy ezzel nektek is segíthetnénk. Hiszen többen lennénk.


-Értem. Jó ötletnek tűnik. De csak akkor, ha nem lennénk a terhetekre. És hátha tudnék felejteni. De mikor költöznénk és hova?


-Öhm. Hát úgy gondoltam, hogy ameddig a gyerekek el nem érik a végleges életkorukat, addig ott élnék, ahol eddig. Londonban. Ott van egy szép házunk az erdőben. És amikor te készen állsz rá. Én olyan 2-3 nap múlva gondoltam.


-Rendben. Azt hiszem, hogy most felviszem a gyerekeket a helyükre. Sziasztok.

-Szia-köszönt Vic és Nikki egyszerre.





***






Ott ültem Edward ágyán. Könnyek nélkül sírtam. Tudtam, hogy ez az utolsó alkalom , amikor érezhetem, hogy valamikor itt lakott. Bár lehet, hogy majd 60 év múlva visszaköltözünk ide. De 60 év az illata nélkül. 60 év a szobája nélkül. Nehéz lesz. Azt mondta, hogy már nem szeret.

Vic pedig mondta, hogy egy vámpírnak csak egy szerelme lehet egész létezésében. Ez fájt a legjobban. Lehet, hogy nem is szeretett, csak húzott. De mivan ha mégis szeretett? De nem. Világosan megmondta, hogy nem szeret, azért költöznek el, és azért hagy el. Fájt. Nagyon fájt.

De legalább megmaradt belőle Nessie és Edward. Ez a tudat éltetett. Ha ők nem lennének, akkor már öngyilkos lettem volna. Ha Vic nemjött volna, hármunk közül egyikünk sem élte volna túl. És most Nikki is annyit segít. Olyan hálás vagyok neki.

A gondolataim össze-vissza kalandoztak. Mostmár ideges is voltam. Hogy hagyhatott el?

Tudthattam volna , hogy nem vagyok elég jó neki. Éreztem. De ő tovább álltatott. Idegességemben elkezdtem felszedni a parkettát. Tudtam, hogy ezért még Edward jövendőbelije, Esme és Alice is mérgesek lesznek rám.

De jelen pillanatban nem érdekelt semmi. Aztán egy dobozra lettem figyelmes. Óvatosan felvettem a földről. Őriztem. Nem tudtam, hogy mi lehet benne, amíg ki nem nyitottam...





Ennyi lenne mára. Még annyit kérnék, hogy komizzatok, és írjátok le a véleményeiteket, és még azt is írjátok bele, hogy szerintetek hetente legyen egy hosszú friss, vagy pedig kétszer rövid.


Puszi:Nessie